A józan ész nyaral

„-Minden rendben?”

Yoru már vagy huszadjára teszi fel ezt a kérdést. Egész péntek este és szombaton csak ezt hallgattam tőle. Magam se tudtam mi ütött belém. Előző este abban a röpke egy órában amikor aludtam, megint az a bizonyos báli estét álmodtam. Azonban a kép nem ment el végig az álomban hanem a felénél megváltozott. Egy tengerparti szirten ültem és valószínűleg azzal a fiúval aki a bálon is táncolt velem.

Azonban ez még nem is zavart volna. A szívem őrülten kalapélt ha csak arra gondoltam ami a parkban történt előző délután.

Az nem volt kérdés, hogy Carlos arcon csókolt, de miért hagytam neki? Féltem attól, hogy megint eljátszom az amit alig öt éve. Akkor csak Yoru volt az aki kirántott a sötétből, ám azóta bizalmatlanná váltam mindenki előtt.

Túl sok mindent elveszítettem egy hülye miatt. Az akkori barátaim kinevettek, a bandám, melyet annyira szerettem elfelejtette, hogy ki hozta létre a csapatot. Voltak álmaim,d e egy végzetes nap miatt mindent sutba dobtam.

-Nem hiszem el!- kiáltottam miközben arcom egy párnába fúrtam.

„-Tetszik a srác igaz? Kicsit olyan mint te. Makacs, önfejű, de magányos. Szerintem hozzád való”

-Persze, mert egy közönséges emberhez való egy Elementál. Nem Yoru. Nem kockáztatok még egyszer.

Tekintetem a sarokban álló gitártokra tévedt. Mikor első nap megláttam,hogy Sarah mire gondolt a telefonbeszélgetésben, ledöbbentem. A sebeim talán akkor tépődtek fel. Keresztanyám pontosan tudta mit jelentett nekem korábban a zene, a tánc és a fellépésekre való gyakorlás. Talán neki fájt a legjobban, mikor kiléptem az ehhez kapcsolódó csoportokból.

A gitárt meg se néztem ,mikor kibontva a dobozt megláttam a tokot. Túl fájdalmas volt, de most még is. A hátamra kaptam a hangszert, majd intettem a felpattanni készülő farkasnak, hogy maradjon.

-Most kicsit egyedül szeretnék lenni. Csak annyira figyelj, hogy ha démon van akkor jelezz.

Magam sem tudtam merre megyek. Valahonnan a régből egy emlékem volt a tengerpartra vezető kis ösvényekről. Akkor még minden olyan csodás volt. Apa és anya együtt voltak, míg Sarah folyton bele vitt a rosszba. Ő mutatta meg nekem azt a ki kiszögelést ami közvetlenül a tenger felett volt ugyan, de a vízpermet maximum csak viharban érhetett fel oda.

Míg csendben kivettem a  gitárt a tokból, majdnem elfogott a sírhatnék. A hangszer maga fekete volt. A hátoldalán fehérrel festett démon szárnypár felette egy szintén fehér glória volt.  Nem tudtam honnan sikerült előkerítenie a keresztanyámnak ezt a gitárt, de abban biztos voltam, hogy ez pontosan az amin a bandában játszottam tizenhárom évesen. Hogy honnan tudom ezt? Én terveztem akkor a csapat logóját, de csak egyedül a gitáromra került rá végül a jel.

Leültem az egyik kisebb sziklára, majd felhangoltam a hangszert. Az rögtön feltűnt, hogy keresztanyám kicseréltette a húrjait. Ám minden más maradt rajta az eredeti. A nyelére aranyszínű festékkel annak idején ráírtam a banda nevét. Ez most jócskán megkopottan, de még ott volt rajta.

Néhány bemelegítő játék után, csak játszottam. Gondolataim folyamatosan cikáztak, aminek következtében rendszeresen begörcsölt a kezem. Hát igen nagyon régen játszottam már a gitáron, de ezt soha nem lehet elfelejteni.

A jelennek kellett volna élnem,d e folyton folyvást összekeveredtek a gondolataim. Azonban mindig rá kellett jönnöm, hogy farkasomnak igaza van. Tetszik a rosszfiú Carlos. Lehet már korábban is feltünt volna, ha nem akarok elzárkózni annyira a világtól. Nem is értettem magam, miért nem akarok a jelennek élni igazán.

A múltam és az, hogy Elementál vagyok meggátolt abban, hogy tisztán lássak. Abban biztos voltam, hogy a srácban két személyiség van, ráadásul mind a kettő vadul küzd a másik ellen.

Egyik fele, tüskés, mint egy sünt. Bunkó, nagyképű és elkeseredett. A másik szintén kétségbe van esve, de az a vidámabb és kedvesebb Carlos, mint akit a nyilvánosság látott valaha is. Néha mikor össze futottunk a parkban, akkor teljesen más oldalát mutatta mindig.

Nem is tudtam melyik az amelyik jobban vonz, de nem volt időm megválaszolni a kérdést. A hátam mögött egy ág megreccsent, mire azonnal elnémítottam a gitárt.

- Bocs nem akartalak félbeszakítani…

Carlos néhány lépésnyire állt tőlem az ösvényen. Most nem jött közelebb, csak állt és nézett. Fejével a gitár felé bökött jelezve, hogy játsszak még. Még egy dalt eljátszottam, majd elraktam a gitárt. A fiú odajött mellém, majd leült a földre.

-A rózsa dala igazam van?

Csak bólintottam. A gondolataim továbbra is kavarogtak, csak így néhány perc múlva fogtam fel, hogy mit mondott.

-Honan ismered?

-Egy iskoláknak megrendezett tehetségkutatón hallottam. Annak az eseménynek megvan a teljeses CD-re kiírt változata. Tehetséges csapat volt akik ezt játszották,csak eltúrták mikor hagyták kilépni a banda vezető egyéniségét. Hamar lecsúsztak a topplistákról.

-Ebben egyet értünk, de maguknak keresték a bajt-vontam meg a vállam.

-Kár étük. A kiscsaj szerintem nem volt több tizenkettőnél, de olyan hangja volt és úgy játszott a gitárján, hogy azt mindenki megirigyelte… Nem is emlékszem már a nevükre…

-Démonbörbe bújt Angyalok-morogtam az orrom elé.

-Te is hallottad őket játszani?

-Igen… Ja az énekes és dalszerző tizennégy volt, nem tizenkettő.

Elfordítottam a fejem és a mellettem lévő sziklát vizslattam. Keserű téma az egyszer biztos. Carlos percegik hallgatott, majd hallottam a hangján, hogy elmereng valamin mikor megszólalt.

-Jó lenne egyszer újra hallani a hangját a lánynak. Sokat tanulhattam volna tőle, de nem sokkal azután, hogy megnyerték a versenyt ott hagyta a csapatát…

-Ja persze mert önszántából tette-szűrtem a  fogam között.- Kár, hogy elfelejtkeztek arról, hogy mit jelent a csapat munka. Ez meg is látszott az első komoly koncertjükkor. AZ a fruska aki az ének lett haza vágta a teljes csapatott. Amúgy nem nagy szám szerintem a lány hangja-mondtam lévén, hogy rólam volt szó.

-Csak úgy beszél belőled a keserűség.

Nem feleltem neki. Helyette kinyújtottam a lábam és megtámaszkodtam a karjaimon. Egészen kellemes szellő lengette a hajam, amit Carlos megint elkapott, csak úgy mint előző nap.

-Nem tudok kiigazodni rajtad. Látszik, hogy szeretnél barátokat, de csendben meghúzódsz. Ugyan akkor ha kell ki állsz magadért és az osztályért. Miért nem hagytad, hogy pénteken elmenjek a teremből?

-Mert elég volt egyszer átélnem a pofára ejtést.

-Kifejtenéd?

-Nyolcadikos ballagó bálon mi nyitottuk volna az osztályunk táncát- mondtam hosszas hallgatás után.

Carlos némán figyelt, nem szólt közbe. Én meg magam sem tudom miért elmondtam neki ami csak a keresztanyámat érdekelte eddig.

-Abban az időben rengeteg mindent csináltam egyszerre. Verseny táncoltam, gitároztam és énekeltem. AZ osztályom legjobb atlétája voltam és mondjuk, úgy hogy a legjobb tanulója is. Mindenben a maximumot nyújtottam, bár ez most is meg van. –Majdnem kibőgtem neki, hogy a démonvadászatot éppen annyira maximalistaként csinálom, mint annak idején a hobbijaimat, de időben vissza fogtam magam.- Volt egy srác. Mindenki rajongott érte, így nem is értettem miért engem kért meg társának a bálra. Eleinte csak a próbákon találkoztunk, majd elkezdtünk randizni. Azt hittem fontos vagyok neki. Végül a bálon pofoncsapásként ért a felismerés,de nem csak engem. A mindig segítőkész, és szorgalmas srác egy álnok kígyó volt. Az osztályfőnökünk hívta fel nem sokkal a kezdés előtt, hogy hol van. Ő röhögve közölte, hogy a ballagásra vissza jön ,d e magasról tesz a bálra, mert éppen utazik a családjával, és arra pakol. Egész bálon az egyik vendégeknek fenntartott helyen ültem és senki nem jött oda hozzám, hogy megkérdezze hogy bírom. Eleinte nem is zavart, de mikor azt hallottam, hogy én dobtam a srácot és emiatt nem jött el a bálra összetörtem. Én lettem a fekete bárány, aki nem elég, hogy nem kívánatos személy még stréber is.  Azóta inkább nem keresem a társaságot, de ha kell kiállok magamért. Nem vagyok kis virágszál.

Carlos egész végig némán hallgatott, majd olyasmit mondott ami meglepett.

-Régen én is verseny táncoltam. Keringő és tangó volt a kedvencem.

-Te táncoltál?

-Igen. Apán mondta, hogy tanuljak meg táncolni, mert ha elit társaságba megyünk nem árt ha megy az ilyesmi.

-Nehéz elhinni rólad.

-Pedig tudod, mennyire jó ha csajozni akar az ember?

-Hülye.

Magam sem értettem miért kontráztam azonnal vissza az ugratásán. Az pedig még jobban meglepett, hogy nem húztam el a kezem, mikor rátette az övét az enyémre.

-Adsz még egy esélyt az ellenkező liga egyik harcosának?-kérdezte csendesen.

-Nem ismerlek még eléggé, hogy biztosat mondjak… A seb túl régi és túl keserű ahhoz, hogy dönthessek.

-Akkor megpróbálom megédesíteni…

A fiú lassan közelebb hajolt. Megpróbáltam picit hátrább húzódni, de a tekintete nem engedett.  Utólag csak a hormonjaimat hibáztattam azért, mert hagytam annyira közel hajolni, hogy a lehelete az arcom csiklandozta.

-Ebből baj lesz-súgtam magamnak.

-Nem vagyok annyira felelőtlen-válaszolta.

Nem volt időm elmagyarázni, hogy az a kijelentés magamnak szólt. Ajkai puhán érték az enyémet, mire eleinte megdöbbenve ültem, majd lehunytam a szemem. Viszonoztam a csókot, bár akkor még magam sem tudtam miért adtam, be ennyire könnyen a derekam.

Igen hatalmas bajba fogok emiatt még keveredni egyszer. Bár nem csinált semmi illetlent, még is kicsordult egy könnycsepp mikor óvatosan a tenyerébe fogta az arcom.

Az eszem ott abban a pillanatban kikapcsolt. Helyette hallottam a zuborgó vért  a fülemben, de nem szakítottam meg a csókot, hiába mondta volna azt a józanész, hogy ez túl gyors. A józan ész kikapcsolt, magára hagyva szárnyaló pulzusommal, és a lehetséges baj forrásával.

Egy-egy

Meglepő mennyire gyorsan telik az idő, ha az ember olyan iskolába jár ahol befogadják. Az első hét elegendő volt ahhoz, hogy beilleszkedjek, és ahhoz is, hogy szerezzek egy két fura fazont. Annabel és hű csatlósai nem nézték jól szemmel, hogy szóba állok a két számomra tabu pasival. Nickolas árnyékként követett és próbálta megtalálni a közös témát, míg Carlos folyton cikizett és bunkó mód oltogatott. Olykor nem sok kellett ahhoz, hogy össze ugorjanak, de ilyenkor szerencsére mindig volt a közelben egy-egy tanár aki szétszedte őket.

Magamat is megleptem, mikor rájöttem, hogy törzshelyem lett Irina és barátai körében. Második nap a vörös hajú lány minden szó nélkül megfogta a tálcám, és maguk közé ültetett, nem hagyva ezzel, hogy az ebédlő egy eldugott sarkában ebédeljek. A lányok vidáman csacsogtak minden étkezéskor. Régebben az előző iskolámban volt ugyan baráti köröm,de azután, hogy felszabadult az erőm inkább elhúzódtam tőlük, mert már nem találtam velük a közös hangot.

-Vajon ki kinek lesz a párja?-kérdi Irina vissza rántva a jelenbe.

Fogalmam sem volt miről van szó, mivel én csak csendes meghúzódó voltam mindig az ebédek között. A mellettem ülő lány picit elpirult, de nem szólt semmit.

-Aki nem szerzett párt magának, ma délig, azt az igazgató nő állítja be valakihez- válaszolja Rin vidáman.

A lány haja, majdnem olyan hosszú mint az enyém, de szinte mindig két coffos fonatban hordta, így az ezüstös tincsek csak a háta közepéig értek. Megigazította fehér keretes szemüvegét, majd felém fordult.

- Mond Miva neked lesz párod?

 -Mihez?-kérdem kicsit kábán.

-Hát a sulibálhoz! Ja persze te nem is tudtál róla! Minden karácsonykor, a suli szervez egy jótékonysági bált, aminek a bevitelét egy segélyszervezetnek adja. Hogy a suli annak adhassa a pénzt akinek akarja, az a feltélete, hogy mindenki táncol a kijelölt osztályból. Persze mások is táncolhatnak, de annak az osztálynak kötelező. Büszkén jelenthetjük ki, hogy ez a megtisztelés három éve a mi osztályunkat érte. Most már minden fiúnak lesz párja, tehát a mogorva vöröskének, se lenne kifogása, hogy miért nem szerepel-magyarázta a lány.

Így már értettem az iskola izgatottságát, illetve azt, hogy az osztály miért olyan lelkes mindenben. Azonban valami nem kerülte el a figyelmem.

-Azt mondtad, majdnem mindenkinek van már párja. Kik azok akiknek nincs rajtam kívül?

-Carlos, Annabel és a barátnői, na meg még három más scrác. Azt hiszem ikrek, de a nevüket soha nem jegyzem meg…

Rin szavát az éles csengő szakította félbe. Szokás szerint elraktam az ebédem maradékát, majd követtem őket a terembe.

Némán néztem a beszélgetésüket, miközben a gyomrom össze szorult az idegtől. Az utolsó iskolabál amin részt vettem totális katasztrófa volt. A hosszú hónapokig tartó próba után a partnerem közölte, hogy nem jön el, mert nincs kedve. Az egy dolog volt, hogy az egész osztályt cserben hagyta, de az egy másik volt amit szégyenemben éreztem. Mi lettünk volna a nyitó páros. AZ akkori tanáraim végül egy másik párost raktak a helyünkre, de a közönség is ránk számított. Ez az emlék annyira kínos és megalázó volt, hogy nem csoda ha nem igazán akartam volna részt venni a bálon.

- Jól van mindenki foglalja el a helyét végre és maradjatok csendben. Az idei évben végre pont elegendő lány és fiú van az osztályunkban, így mindenkinek jut pár.

Az igazgató nő jelentőségteljesen Carlosra nézett, aki vigorogva adta tudtára, hogy nem fog táncolni.

-Néhányan szokás szerint nem fognak örülni a kijelölt párnak, de legközelebb gondolkodjanak előre!

Ezután Annabelre, és két kutyusára nézett. A lányok már most háborogtak, hogy ők nem táncolnak akárkivel, de az igazgató nő leintette őket.

A három grácia tovább mondta volna a magáét, de ekkor már nem figyeltem rájuk. Az igazgató nő kedvesen mosolygott rám. Szemében enyhe szánalom volt amitől hideg futkosott a hátamon, de ekkor már tudtam. Egy kétoldalról érkező vihar közepén vagyok, mint egy villámhárító. Már előre felkészültem a következő szavaira, és az azt követő elégedetlenkedésre.

A nő látta rajtam, hogy tudom mi következik, ezért elismerően biccentett, majd Carlos felé fordult

-Mr. Okami. Az önpárja lesz Miss Swan. Viselkedjen tisztességesen! Elnézést kisasszony. Csak önre tudom bízni ezt a mogorva fiút. Ugye nem haragszik?

-Nicns sok választásom igaz?

-Egyikőtöknek sin…

-Csak hiszi banya! Nem vagyok a csicskása. Én léptem is…

Carlos minden további nélkül fel állt és távozni készült, de ekkor elpattant bennem valami. Azt hiszi törékeny nádszál vagyok, akivel kínos lenne táncolni? Vagy csak szimplán nem tudja elhinni, hogy nem ő a világ közepe? Na ezt várhatja, hogy meghunyászkodom előtte.

Minden figyelmeztetés nélkül elkaptam a dzsekije nyakát, majd nagy lendülettel vissza rántottam a székbe. Mindenki döbbenten nézett rám, ő meg üvöltve fordult felém.

-Még is mit képzelzsz?-kérdezte.

-Mi van Vöröske nem tetszik valami?

Még az igazgató nő is elfehéredett ijedtében. Senki nem számított rá senki, hogy a csendes Miva Swan helyre teszi a lázadó, bunkó Carlos Okamit. A feszültség vibrált a levegőben, mit csak fokozni tudtam a következő mondataimmal.

-Gondolom soha nem voltál még bálon.

-Nem és nem is fogok…

-De igen is fogsz! Egyszer az életben nem azt fogod tenni amit akarsz, hanem amit az igazgatónő mond!

-Nem vagyok senki csicskása! Egy ilyen kis senki csaj mint te meg főleg nem fog ugráltatni!

Carlos megint fel állt, és elindult a terem vége, fele, de ekkor én is talpra szökkentem, és utána kiáltottam.

-Carlos Okami! Most azonnal vissza ülsz a helyedre te arrogáns segfej!

Az osztály egyenként szisszent fel, ahogy a fiú megállt, és döbbenten fordult felém. Szürke szeme szinte fekete volt a méregtől és a haragtól. Egyenes háttal vigyorogtam rá, miközben megtámaszkodtam az asztalom lapján. Ujjaimban az izmok jól hallhatóan recsegtek, jelezve, hogy nem adom meg magam olyan könnyen. A fiú dühtől vörös  arccal jött vissza és kezét az asztalra vágva nézett le rám.

Néma párbaj alakult ki köztünk, de tudtam, hogy ezt a csatát én nyertem. A nyilvánosság előtt aláztam porig az önbecsülését, azáltal, hogy felszólaltam ellne. Ahogy felém magasodott láttam, hogy megakar törni, de ha tudta volna hány démonnal néztem már farkasszemet, akkor hamarabb feladja.

-Mi a baj? Csak nem ideges alaki? Meddig akarsz így maradni?  Én bírom egész nap is ha azon múlik -mondom vigyorogva.

-Te kis…

-Kérem gyerekek… Üljenek le!-remegi az igazgató nő.

Vigyorogva néztem rá, majd továbbra is tartva a szemkontaktust leülök. Carlos kínosan érezte, magát, majd dacból vissza ült a helyére. Mindketten karba fontuk a karjainkat, majd míg ő a másik oldalra, és az igazgató nő felé fordultam. Egy- null a „törékeny csajnak”.

Az igazgató nő az óra további részében elmondta, hogy mi még a teendő a bálig amiben reménykedett, hogy az osztály hibátlanul megfelel majd. Mivel utolsó óránk volt, így a kicsengő után mindenki ráérősen szedte a tankönyveit össze. A nő az ajtóból fordult vissza.

-Jaj majd elfelejtetem. Holnap kisorsoljuk azt az öt párt akik a nyitótáncot foglyák táncolni-köszönt az igazgató nő.

Mondhatni nem repestem a boldogságtól. Annak az esélye, hogy a mi „párosunk” is benne lesz az ötben elég nagy volt.  Azt már előre tudta, hogy Carlossal lesz még egy két csatám, már csak a próbák miatt is. Már most megalázónak éreztem az egészet, de legalább ő elmondta, hogy mit nem akar. Így senki nem fog nevetni, mint legutóbb.

-Hallod, te aztán bátor vagy. Még soha senki nem, mert beszólni Carlos, nem, hogy nyíltan vitába szállni vele.

Irina ámulva nézett rám. Egy halovány mosolyt erőltettem az arcomra, majd elköszöntem tőle. Míg lassan ballagtam a park felé, nem gondolkodtam. Yoru energiájára koncentráltam amit akkor is éreztem, mikor nem figyeltem konkrétan rá.

A parkba belépve nem kellett sokáig keresnem farkasom. Azonban meglepődve láttam, hogy az Carlossal játszik éppen. A fiú erőteljesen eldobta a botot a farkas meg vissza hozta neki. Tekintve, hogy egyikőjük se vett észre hangosan füttyentettem, mire a csacsi nőstényfarkas rögtön felém fordult.

- Jónapod volt? Azért a nyakörvedbe belebújhatnál ha kint mászkálsz -dorgáltam meg, mire lopva kinyújtotta a nyelvét.

Intettem neki, hogy ideje menni, majd elléptem a srác mellett. Az meglepő fürgeséggel kapta el a karom, és fordított maga felé.

-Még is kinek képzeled magad?-sziszegte mérgesen.

Rögtön láttam rajta, hogy még mindig az órán történtek miatt mérges, így egy határozott mozdulattal kihúztam a karom a kezéből.

-Nem vagyok egy nebáncs virág aki megilyez a nagy és gonosz, bunkó pasiktól. Ha valami nem tetszik reklamálj annál aki felnevelt. A nevelő apámat se fogja érdekelni, mit akarsz…

Carlos elém áll, mikor megfordultam és kényszerített, hogy nézzek rá.

-Na ide figyelj! Senki nem alázhat meg engem nyilvánosság előtt. Még egy lány sem!

-Ha nem a magas c-n kezdted volna akkor én se oltalak le ott mindenki előtt! Elég lett volna annyit mondanod, hogy nem akarsz részt venni a bálon, és akkor én is elállok tőle. Hidd el mással is eltudnám tölteni az időmet, de ne gondolt, hogy mert mindenki fél tőled én is fogok! Magadnak kerested a bajt!

-Te kis…

Carlos megint megragadta a kezem, de ekkor felszegett állal a szemébe néztem. A tekintetében megülő meglepődése elárulta, hogy olyasmit látott, amit ebben a formámban nem szabadna.  Nagy levegőt vettem, majd kihúztam a karomat.

-Hétfőn kezdődnek a próbák. Az osztályra való tekintettel legyél ott vagy nem állok jót magamért-mondtam csendesebben.

Yoru eddig feszülten nézte a veszekedésünk. Tudta, hogy megtudom védeni magam, de attól az aggodalom ott volt benne.

-Remélem tudod, hogy leszarom az osztályt!-kiáltott utánam a srác mire megtorpantam.

-Akkor legalább nem fogok csalódni-súgtam magamban, majd átnéztem a vállam felett.- Úgy se fogsz eljönni, és ezt feleslegesen kötötted az orrom alá. Nyilvánvaló volt.

Tovább indultam. Sokk mindenről lemondtam, de a bál más volt. Egy régi megfakulni látszó álom nem hagyott nyugodton.

Kezdem jól érezni magam

Irina egész nap elkísért a termekbe. Nem zavart, de én inkább nem szólaltam meg, mert nem akartam hazudni neki. Vele nem volt gondom. Anabelel a kis szőkeséggel viszont már meggyült a bajom.

Folyamatosan figyelt ,akárkivel beszélgettem. Úgy követett mindenhova mint valami kopó. Ha valaki kérdezett tőlem valamit rögtön ott termett és elkergette az illetőt. Eleinte úgy voltam vele, hogy legalább senki nem fog hozzám szólni, de egy idő után már zavaró volt a negatív energia amit másokra ragasztott. Emiatt és a kissé anyáskodó Irina miatt szinte futottam hazafelé az utolsó óra után. Nem is vártam, hogy Shara otthon legyen. Yoru azonban már várt.

-"Na milyen napod volt?"

- Ne is kérdezd.

Yoru figyelmesen végig hallgatott, majd tanácsokkal látott el. Szinte az egész délutánt átbeszélgettük, és miközben az aznapi tanagyagot (mint emberi, mind tündéri) is átvettem lassan el is felejtkeztem a lányokról.

Ahogy egyre később lett olyasmit tapasztaltam amit régen nem. A lustálkodás és az, hogy legalább három napja egy démonra se vadásztam meghozta azt az érzést, hogy elálmosodjak. Azonban mielőtt elaludhattam volna, érzékeny fülem halk hangok ütötték meg.

Rögtön tudtam, hogy nem Sharah jött haza. Nem ezek a hangok a városon túlról jöttek és pontosan olyanok voltak mint egy harc ismétlődő csapásai. Csak össze kellett néznünk és már futottunk is. Mind ketten menetközben vettük fel harci alakunkat. Néma puha léptekkel szaladtunk tetőről tetőre, míg végül kiértünk a városból, be azt körül vevő erdőbe. Ahogy egyre erősebb lett a gonosz aurája, úgy tűnt fel a másik négy tiszta lélek ami Yoruéhoz hasonlított.

-"Ők is Elementárok"-mondta Yoru váratlanul.

- Olyanok, mint én?

-"Az aurájuk éppoly tiszta mint a tied. Segítségre van szükségük, siess!"

Nem kellett kétszer mondani. Pillanatok alatt felmértem a helyzetet, és végül a hófehér hajú lány mellett döntöttem. Őt a földhöz szorította a szörnyeteg mellyel éppen küzdött. A lény mintha megpróbálta volna letépni a mellkasán lévő brost. Másik kettő démontársa a fehérhajú lány társaival harcolt.

-Most végre végzek veled Moon Fairy. –fröcsögte a szavakat- A barátaid túl elfoglaltak ahhoz , hogy segítsenek neked!.

-Az meglehet, de szerencsére van egy szabad emberünk - nevettem.

A szörny rémülten kapta felém a fejét, a lány pedig megkönnyebbülten, pillantott rám. Le lendültem a fáról, miközben hatalmas erővel megrúgtam a démont. Az keserves üvöltéssel repült vagy  hatmétert.

-Nem baj, ha beszállok én is?

-Nem tudom, ki vagy, de tekintve, hogy éppen most mentettél meg csak velünk lehetsz. Köszönöm.

Felhúztam a földről, miközben vigyorogva a társaira mutattam.

-Az időzítésben jó vagyok. Most menj a társaidnak szüksége van rád.

A lány némán bólintott, majd a másik három felé futott. Jobb kezében egy ezüst pengéjű kard jelent meg, amivel rögtön le is csapott az egyik lényre. Lassú megfontolt mozdulattal fordultam a saját szörnyem felé, majd meglazítottam az izmaimat.

Bőrömön szikrázott az energia, ami csak arra várt, hogy végre kitörhessen. Egy apró pentagrammát rajzoltam a levegőbe, mire megjelent a botom.

-Na akkor vegyük fel a megszokott ritmust - mosolyogtam a lényre.

Ökle nagyot csattant a botomon szárán. A vörös zafír felizzott ahogy felé lendítettem. A lény keservesen felvonyított, ahogy ritmikusan lecsaptam vele, de nem hagyta, hogy megkerüljem, inkább hátrálásra kényszerített. Érzékeltem ahogy Yoru ki-ki tör és váltakozva támad a démonokra. Azonban a szörny folyamatosan hátrálásra kényszerített. Hamarosan négy másik hát nyomódott a hátamnak.

-Van valakinek bármilyen javaslata?

„-Ismerik minden csapásotok?”-kérdezte Yoru csendesen.

-Sajnos igen. Elég régen harcolunk velük. Basszus. Semmi újat nem tudunk mutatni lányok valami ötlet?

-Nekem van –mondtam vigyorogva. - Griftűz!

A lények mindenre fel voltak készülve, de erre nem. A szárnyas oroszlán látványa meglepte a démonokat. Egyikőjük telibe kapta a varázslatom, a másik kettő kicsit gyorsabban reagált, de ez is kevés volt.

Tisztában voltam vele, hogy a mágiám rengeteg démont meglepett már. Szinte nagyon kevesen élték túl a találkozást vele. Tízből egy, ám ezek közül a démonok közül egy kicsúszott a karmaimból. Mikor látta, hogy két társa hamuvá válik, szó szerint sarkon fordult és felvette a nyúlcipőt. Igaz nagyon megpörkölődött, de meglépett.

-Nem ma kezdted a harcot látom- mondja a fehér hajú kimerültem.- Üdvözlünk. A nevem Moon Fairy. Ő itt Water Fairy-itt egy kék hajú csendes lányra mutatott- Ő itt Love Fairy - egy lila hajú -Ő pedig itt Lightning Fairy -ő egy narancs sárga hajú lány volt.

Furcsa érzés volt olyanokkal találkozni akikről azt hittem már nem léteznek. Egyértelmű volt, hogy mind Elementárok vagyunk. Ahogy Yorura néztem ő is meglepődött a négy Őrző társamon.  A bemutatkozás nem volt túl hosszú. Néhány szóval jellemeztük magunkat, ám többre nem maradt időnk. Az ég alja világosodni kezdett, jelezve, hogy hamarosan eljön a reggel.

A város határig együtt mentünk, majd mindenki más irányba indult tovább. Kellemes nyugalommal tértem haza a szobámba.

-Nem vagyok egyedül-mondtam feleslegesen.

Yoru csendesen bólintott, majd befeküdt a kosarába.

Leültem az előző nap kijelölt helyemre, majd zenét hallgattam. Az az csak hallgattam volna, de ekkor az előttem ülő szőke fiú hátra fordult. Fél rövid haja és zöld szeme volt.

-Hello tegnap nem volt időnk megismerkedni, mivel Irina folyton rajtad lógót. Nickolas vagyok, de a barátaimnak csak Nick-mutatkozott be.

-Miva- feleltem  egyszerűen.

-Na és hogy tetszik a suli?

Nickolas  rátámaszkodott a padomra, és úgy figyelt, mit válaszolok. Tekintve, hogy alig egy napja voltam csak az iskola diákja így viszonylag őszintén válaszoltam.

-Kellemes , és nyugis.

- Most még...-vágta rá keserűen a srác-, mire felvontam a szemöldököm .- Ja bocs csak arra utaltam, hogy addig ilyen nyugis amíg a padtársad úgy dönt, hogy lóg. Attól a pillanattól  kezdve, hogy méltóztatik bejönni nem lesz ilyen béke az iskolában- magyarázta.

Szóval  bajkeverő a padtársam, és már sejtettem is hogy ki azNickolas  addig mesélt a suliról, amíg egy vörös hajú fiú be nem lépett az osztályba. Na igen az a tipikus bajkeverő volt, már láttam rajta. Laza rocker stílusban járkált mint aki tudja, hogy bármit megtehet. Szöszi gyanakodva figyelte, majd újra felém fordult.

-Ő Carlos. Remélem bírod a gyűrődést, és nem fogsz úgy járni, mint az a srác akit előzőleg ültetett mellé az igazgató nő. Szegény kissrác teljesen kikészült tőle.

-Nyugi. Nem vagyok egy virágszál, hiába tűnök annak.

-Remélem is...

-Hát te ki vagy?-kérdezte vöröske megállva az asztalnál.

Nálamnál jóval magasabb volt, feketés szürke szeme fürkészőn, és pökhendin nézett rám. Különös energia lengte körül, de nem tudtam megmondani mi az.

-Carlos viselkedj, Új lány nem így kéne bemutatkoznod neki...

-Téged ki kérdezett szöszi?

Felvont szemöldökkel néztem a két srác szócsatáját, amiben egyértelműen a vöröske volt a dominánsabb. A szőke megpróbált még egy csavarral a másik felé kerekedni.

-Igazolás?-kérdezte végül.

-Majd ha kedvem támad írok egyet.

-Te...-kezdett háborogni, majd újra felém fordult.- Na mindegy. Miva választottál már klubbot?

-Aha. A kosárt. Miért?

-Csak kérdem...

-A kosár nem ilyen gyenge kislányoknak való mint amilyen te vagy-mondta flegmán Carlos.

Lábát feldobta az asztalra, kezét összefonta a tarkóján, közben lehunyta a szemét. Kedvem lett volna kirúgni a széket alóla, de nem tettem.

-Ha te mondod-megvontam a vállam.

Nickolas néma haraggal nézett a vörös hajú fiúra. Izzott a feszültség köztük,ami egyre jobban felkeltette a figyelmem. Már éppen kérdezni akartam valamit amivel tovább figyelhetem a macsaka egér harcot, de ekkor a telefonom megcsörrent. Meglepődve láttam keresztanyám nevét a kijelzőn.

-Mond Shara mi a baj?-kérdeztem mikor felvettem.

-Szia kicsim. Nincs semmi baj, csak gondoltam jelzem. Újra kezdheted azt mit igazán szerettél annak idején. Otthon a szobádban vár majd rád egy gitár. Remélem újra hallak majd játszani… Szia most le kell tettem, mert dolgozom. Szia Mimi.

-Hogy lehetsz te a keresztanyám. Még egy ilyen hebehurgya nőt. Legközelebb megvárhatnád a válaszom.

Csendben letettem a telefont, majd ekkor tűnt fel , hogy a két fiú engem nézz.

-Skillet?-kérdezte a vöröske..

-Mi? Nem vágom.

-A csengőhangod a Skillet egyik száma igazam van?

-Talán zavar?- kérdezem tőle, miközben levettem a dzsekim.

A pólómon az együttes logója volt, amire rögtön felfigyel mind a két fiú. Egyik tekintete furább volt mint a másiké, de nem igazán érdekeltek. Nicolas próbálta vissza venni a beszélgetés menetét, de Carlosl meg próbálta a figyelmemet magára vonni. Egyik se ért el igazi eredményt mivel ekkor bejött a tanár, és szöszi előrefordult. Vöröske rögtön úgy gondolta, hogy nyerésben, van, de hamar bevágta a durcást, miután nem figyeltem rá.

Égész nap jót mulattam a közös órákon. Mindketten azon voltak, hogy rájuk figyeljek. Nick a jól nevelt, mintadiákot látta bennem, Carl pedig egy Skillet rajongót vélt felfedezni bennem. Nem igazán értették, hogy én igazából mind kettő vagyok.

Délután elmentem sétálni. Persze Yoru jött velem. Miközben úgy csináltam, mintha fejhallgatón beszélgetnék valakivel mindent elmeséltem a farkasnak. Ő is jót mulatott a fiúk között kialakuló viszályon. Néha vakkantott egyet, és ilyenkor mindig ugrált, mint egy játékos kiskutya. Fekete szőre csak úgy csillogott a napfényben ami részben nekem volt köszönhető. Persze a séta azt is szolgálta, hogy közben megismertem a városban a járást. Ezen kívül felderítettem  a város energia pontjait. Minden településnek megvolt a maga természetes kisugárzása, és volt egy pont ahol ezek egyesültek. Itt is hasonlóképpen a többi városhoz egy szökőkúthoz tudtam kötni a fő pontot. A gyönyörű park kellős közepén, pont úgy tört fel a pozitív energia mint a víz.

-Van kedved játszani?- kérdeztem, Yorut mikor végre tudtam hol van akkora energia forrás amiben napközben is fel lehet töltődni.

Meglendítette a farkát, majd elrohant egy botért.  Eleinte csak a kút körül játszottunk, majd arrább mentünk a füves részekre. Az elő félórában mágia nélkül dobálóztam, majd enyhe erővel segítve messzebb hajítottam a botját. Egy ilyen alakom után valószínűleg messzebb ment a kelleténél a fa, emrt nagyon sokáig nem jött vissza. Azonban egy pihe puha nedves nózi megérintette a kezem. Egy hatalmas, de gyönyörű dobberman nyaldosta a kezem.

-Szia Haver. Hát te ki kutyája vagy?

Megvakartam a fülét, mire boldogan vakkantott. Közelebb búj a tenyeremhez.

-Démon! Hova tűntél te rosszcsont!- halottam meg egy határozott hangott.

Oda se kell néznem kihez tartozik a hang. Napközben rengetegszer hallottam. A kutya kétlábra állt, majd a vállamra támaszkodva elkezdte nyalni az arcom, mire felkacagtam.

-Hé te! Ne udvarolj te komisz!-mondtam,  majd eltoltam magamtól.

-Démon!-kiáltott a kutyára Carlos

-Nyugi nincs bajom-mondtam, miközben a kutyát simogattam..

-Hello kiscsaj-köszönt rám vöröske.

Meglepődve nézett rám, de akkor is.Ha még egyszer kiscsajnak hív én felpofozom.

-Hello ...Vöröske. Ez a te kuytád?-kérdeztem totálfeleslegesen, mert a kutya bilétáján a srác neve volt.

-Nem úgy néz ki? Csak nekem van ilyen fajtatiszta vérengző állatom, az egész városban- mondja megjátszott nagymenősséggel, amitől más biztos össze húzná magát.

Szélesen rávigyorogtam, mert menetközben megéreztem Yoru közeledését.

-Biztos vagy benne?

Nem tudott válaszolni, mert ekkor meglátta Yorut. A farkasról lerít, hogy nem távoli rokona a vadonélő társainak.

-Hú a mindenit. Ez egy fajtatiszta farkas-ámult el, és rögtön a gazdáját keresete.

-Ja és szobatiszta.

Yoru a kezembe adja a botot, én meg eldobom. Carlos döbbenten nézz rám, majd megkérdezte a felesleges kérdést.

-A tied?.

-Úgy nézz ki. Na jó mi lassan megyünk. Yoru!- füttyentettem, mire az én bolondos jószágom hozzám ügetett. Még ülve is magasabb, volt mint a srác kutyája, aki így bizalmatlanul nézte a társát.

Castiel rám nézett, majd a fekete farkasra.

-Mi is a neved?-kérdezte végül.

Nem feleltem neki. Yoru a kezembe nyomta a fejét, majd mellettem ügetve boldogan vakkantott.

-Miva Swan! –válaszoltam neki vissza nézve.

Carlos meglepve nézett rám. Nem számolt arra, hogy elmondom neki a nevem.

Egyedül

Fájt a hátam, a szám fel repedt, és vesztésre álltam. Ellenfelem elégedetten nézett rám. Tudta, hogy ő az erősebb. Ennek ellenére mégsem hátráltam meg, hiszen megesküdtem, hogy erőmet az emberek, nem pedig a saját életem megmentésére használom. Minden egyes levegővétel fájdalmas és keserű ízt hagyott a számban,de ennek ellenére újra felálltam a fal mellől ahova vágódtam.

-Nem adod fel igaz? A familiárisod nem fog rajtad segíteni hiszen félholtra vertem már. Minek védesz egy olyan jelentéktelen fajt mint az emberiség? Maximum csak táplálkozásra jó az erejük semmi másra - mondta elégedetten.

Nem válaszoltam, csak néztem rá. A felhők elkúsztak az égen, és a szemembe a hold fénye világított. Lassan felemeltem fejem és kitágult pupillákkal néztem rá.

Telihold volt. A lehető legtisztább, legerősebb holdciklus mindközül. A szemem sarkából láttam, hogy familiárisom lassan magához tért. A fekete farkas engem figyelt, ahogy lassan gyógyít a hold ereje. Ellenfelem nem vett észre semmit ebből, mivel a sérüléseim főleg belső eredetűek voltak. Az ostoba még csak nem is érzékelte, hogy mind Yoru mind én újra harcra készen állunk.

- Itt a vége! – mondta vigyorogva..

Felemelte a karját, hogy egy átokkal megöljön, de ezzel szabaddá tette a sebezhető pontját: az oldalát. Nekem se kellett több ennél.

- Grif tűz! - kiáltottam kihasználva az egyetlen előnyöm a gyorsaságom.

Tenyeremből hatalmas láng csapott ki, majd felvette a szárnyas oroszlán formáját, és egy lendülettel az ellenfelemre ugrott. Az meglepődve tapasztalta, hogy támadásom jóval erősebb, mint a legutóbbi..

- Lehetetlen - mondta utolsó leheletével.

Ajkai néma sikolyra nyíltak, de hang már nem jött ki a torkán. A varázslatom túl tiszta volt számára, így az belülről és kívülről egyaránt felperzseli.

" -És még is igaz!"- vakkantott Yoru, mikor mellém lépett.

Megvakartam a füle tövét, majd elfordultam a hamuvá vált ellenfelemtől. Valamivel messzebb a földön ott hevert a tűzvörös bot, melyet harcközben olya gyakran használtam. Némán mellé léptem, majd felvettem a földről.

Most biztos mindenki azt gondolja, hogy minek nekem a bot a harchoz? Bár önmagában a vörös lávakőből faragott fegyver is nagyot tud ütni, de a fő különlegessége, az, hogy a tetején lángvörös színű zafír van beleágyazódva. A kő és a bot együttes erővel nemcsak erősíti, de könnyen irányíthatóvá teszi a tűzeleműek erejét. Az olyanok mint én vagyis az Elementálok Őrzői mind rendelkezünk valamilyen fegyverrel, mellyel kiteljesíthetjük az erőnket.

Sajnos azonban a tudomásom szerint én vagyok az utolsó Elementál. Én is megszenvedtem már egyszer - kétszer a magam erejével. Normális esetben csak abban a formámban mutatkozik amit a közönséges emberek csak Fire Fairy-nek emlegetnek, de néha nagyon ritkán, hétköznapi alakomban is előtör. Főleg ha nem vagyok ura a gondolataimnak, vagy a hatodik érzékem (nevezd nyugodtan ösztönnek) úgy érzi, hogy veszély fenyeget. Sajnos nem vagyok tökéletes, de ki az a mai világban?

"- Gyere Miva. Menjünk haza. Holnap költözünk.”- rángatott ki gondolatimból Yoru.

Hát igen. Másnap költöztünk, és én megint keveset aludtam. Igazság szerint amióta Yoru betoppant az életembe alig volt erre szükségem. Elmondta, hogy egykori társának Fire Fairy-nek vagyok a reinkarnációja Eleinte nem akartam elhinni, hogy egy mesébe illő személy lelke és ereje van bennem, de ekkor a familiáris felszabadította a bennem lévő mágiát. Az erő pusztító energiája átjárt, minek következtében elájultam, az első átváltozás után. Azonban hamarosan megkellett tapasztalnom a démonokkal való harcot, így a farkas elkezdte a kiképzésem.

Sajnos nem minden úgy ment ahogy eltervezte. Egyik testvérem egyszer meglátott engem, ahogy egy harc után visszaváltoztam. Igaz senki nem hitt neki, de ő mai napig állítja, hogy nem csak álmodott azon az éjszakán. Veszélyessé vált otthon maradnom, így úgy döntöttük Yoruval, hogy máshol folytatom a harcot, és a kiképzésem. Shara keresztanyu boldogan fogadta az ötletem, hogy hozzá akarok menni, mondván szeretnék kicsit elszakadni otthonról.

Az igazság az, hogy nem szívesen költöztem el, főleg úgy, hogy Shara jóformán csak este szokott haza menni. Szóval csak Yoruval leszek egész nap mikor otthon vagyok. Félreértés ne essen szeretem azt a bolondos farkast, de jó lenne valakivel megosztani a lelkem nyomó terhet. Tekintve, hogy Shara imádja a misztikus dolgokat, neki szívesen elmondanám a tényállást..

És mi az egészben a legrosszabb? Az ember azt hinné a magány, de nem. Új iskola, új osztálytársak, és csak egy igaz barát. Nem érdekeltek mások véleményei hiszen a tündéri mivoltom miatt nem is lehetett szorosabb kapcsolatom másokkal. A tudat viszont zavart, hogy továbbra is egyedül nézek szembe a titkom súlyával.

Az egyik előnye, ha valaki Elementár, az az, hogy gyorsan tud helyet változtatni anélkül, hogy bárkit felkeltene. Pillanatok alatt a város másikvégéből haza értem. Az ablakom nyitva mint mindig, bár most zavart, hogy nincs függöny ami eltakarna a kíváncsi szomszédok elől. Igaz azok már régen alszanak. Csendesen lépkedtem a becsomagolt dobozok illetve megtömött bőröndök között. Minden indulásra készen állt csak én nem. Lelkileg legalábbis nem. A folyosó felöl léptek halk nesze ütötte meg fülem, mire levetem Fire Fairy alakom.

 "- Jön valaki búj be az ágyba gyorsan!"- mondta Yoru teljesen feleslegesen. Beugrom az ágyba, és magamra húzom a takaróm.

Na ná, hogy a lepcses szájú tesóm volt. Beosont a szobámba, és megnézte, hogy alszom-e. Szerencsére nagyon jó színész vagyok ezért könnyű úgy tettetnem mintha aludnék. A kis mocsok még a lepetőmet is megtapogatta, hogy hideg-e, de ez sem leplezett le. Már régen megtanultam, hogyan melegítsem fel a hideg ágyneműt, anélkül, hogy  az ne gyulladjon meg. Bár bosszantott ez a szokása, most rá kellett jönnöm, hogy hiányozni fog. Miután kiment felsóhajtottam.

Az életem hála neki teljesen megváltozott. Kinéztem a nyitott ablakon, közben végig gondoltam a lehetséges jövőm. Talán egy jó oldala van annak, hogy a keresztanyámhoz költözök.

Nem kell többé titkolnom lángvörös hajam. Shara már megengedte, hogy mikor holnap odaköltözök hozzá, "befesthetem" a hajam. Nagyon zavart már a paróka.

Mikor Yoru felszabadította az erőm a fekete hajam lángvörössé vált, amit csak egy parókával tudtam elrejteni. Az a mű vacak soha nem volt kellemes viseletet és gyakran kell mosni is, aminek köszönhetően, hamar újat kell rendelnem, hogy természetesnek tűnjön. Ettől meg szabadulok végre. Ez a gondolat megnyugtatott annyira, hogy el is aludjak tőle.

Yoru lelkes ébresztésére kelni, nem a legkellemesebb. A familiáris minden reggel felugrik rám, és végig nyalja az arcom. Aznap azonban nem korholtam meg emiatt. Becsomagoltam a maradék holmim, majd levitteem a nappaliba a rengeteg dobozt. Mire Shara betoppant, már minden le volt pakolva, jelezve, hogy indulásra készen állok.

- Minden itt van? Ha bepakoltunk a kocsimba indulhatunk is?

- Aham azt hiszem mindent lehoztam a bútorokon kívül-feleltem csendesen.

Keresztanya elismerően bólintott, majd közösen mindent a kocsijába pakoltunk. Anya utolsó csomagként átadja a farkasom kosarát, majd berohant. Utoljára mentem vissza a házba elköszönni  tőlük. Persze már most azon veszekedtek, hogy ki kapja meg a kiürült szobám.

Némán léptem ki, majd beültem a kocsiba. Yoru a lábaim közé csüccsent, majd az ölembe fektette a fejét. Shara halkan bekapcsolta a rádiót, és miközben az útra figyelt lázasan mesélt a munkájáról. Nem is vette észre, hogy alig figyelek  rá. Éppen csak annyira koncentráltam a mondandójára, hogy tudjak válaszolni egy esetleges kérdésre. Az út nagyon hosszú, de legalább esemény mentesen telt el.

Sharah háza kétszintes, világos rózsaszín színű ház volt, viszonylag közel minden központi helyhez, de mégis eldugott részén a városnak.

- Megjöttünk. A szobád itt is az emeleten van. Segítek fel hurcolkodni. Ne lepődj meg, hogy az új tankönyveidet már beszereztem neked. Az íróasztalodon van minden, ami ebben a tanévben kellhet-mondta ahogy leállította a garázsban a kocsit.

És ő ezzel el is intézte az átköltöztetésem.  Most komolyan ennyi lenne? Semmi körbevezetlek a házban? Vagy esetleg azt megkérdezhetné, hogy kell e valami. Nem erre ne is számítsak hiszen Shararől van szó.

A következő napokban magam se tudtam mit csináltam. Miután mindent kipakoltam, a parókát kidobtam, nem marad más, mint az unalom. Vártam az estét, de csalódtam. Sehol egy démon, sehol, egy kóbor lélek. Kétszer futtam végig a várost, de sehol semmi. És persze a következő nap is ilyen lett. Áttanulmányoztam a tanrendem, az iskola térképét betéve megtanultam, de még így is rengeteg erőm maradt unatkozni.

Magam is megleptem, hogy mennyire vágyom a suli után. Előre láttam, hogy én leszek az osztály strébere, így csak abban bíztam, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy békén hagyjanak és ne kérdezősködjenek utánam.

Leadtam a jelentkezési lapom, majd követtem az igazgató nőt aki az osztályomba kísért. Elsőként érkeztem a suliba, így nem ért meglepetésként a még üres terem. Az idősödő nő kijelölte a helyem én meg illedelmesen megköszönöm azt. A csendet kihalászva egy öreg kopottas könyvbe mélyedek, bár a tartalmát nem sokáig tudom élvezni.

Lassan beszivárogtak leendő osztálytársaim is. Az igazgató nő kérésre bemutatkoztam, bár nem igazán töröm magam, hogy jobban meséljek magamról.

- Szia Irina vagyok. Köszöntelek a Stars gimiben – nyújtja felém a szünetben az egyik lány a kezét.

Vidám szeplős vöröske, aki pillanatok alatt mindenkinek bemutatott, miután az illemnek megfelelően bemutatkoztam. Az osztály alapjába véve lelkesen fogadott, de persze akadt kivétel is.

Egy vékony szöszi lány kinek nevét eleinte nem jegyeztem meg rögtön tisztázni akarta, hogy kikkel ne kezdjek ki. Csendesen hallgattam ahogy közli, hogy a bátyja és egy másik srác teljesen tabu, mivel előbbi miatt a rokoni kötelék, utóbbi azon gyengéd érzelmek miatt tabu amit iránta érez.

Nem törtem magam, hogy megnyugtassam, egyiket se kell féltenie, mivel magányos farkas lévén, nem fogok a nyomukban loholni.  Minek is tenném, hiszen azzal csak őket sodornám veszélybe.