A józan ész nyaral

„-Minden rendben?”

Yoru már vagy huszadjára teszi fel ezt a kérdést. Egész péntek este és szombaton csak ezt hallgattam tőle. Magam se tudtam mi ütött belém. Előző este abban a röpke egy órában amikor aludtam, megint az a bizonyos báli estét álmodtam. Azonban a kép nem ment el végig az álomban hanem a felénél megváltozott. Egy tengerparti szirten ültem és valószínűleg azzal a fiúval aki a bálon is táncolt velem.

Azonban ez még nem is zavart volna. A szívem őrülten kalapélt ha csak arra gondoltam ami a parkban történt előző délután.

Az nem volt kérdés, hogy Carlos arcon csókolt, de miért hagytam neki? Féltem attól, hogy megint eljátszom az amit alig öt éve. Akkor csak Yoru volt az aki kirántott a sötétből, ám azóta bizalmatlanná váltam mindenki előtt.

Túl sok mindent elveszítettem egy hülye miatt. Az akkori barátaim kinevettek, a bandám, melyet annyira szerettem elfelejtette, hogy ki hozta létre a csapatot. Voltak álmaim,d e egy végzetes nap miatt mindent sutba dobtam.

-Nem hiszem el!- kiáltottam miközben arcom egy párnába fúrtam.

„-Tetszik a srác igaz? Kicsit olyan mint te. Makacs, önfejű, de magányos. Szerintem hozzád való”

-Persze, mert egy közönséges emberhez való egy Elementál. Nem Yoru. Nem kockáztatok még egyszer.

Tekintetem a sarokban álló gitártokra tévedt. Mikor első nap megláttam,hogy Sarah mire gondolt a telefonbeszélgetésben, ledöbbentem. A sebeim talán akkor tépődtek fel. Keresztanyám pontosan tudta mit jelentett nekem korábban a zene, a tánc és a fellépésekre való gyakorlás. Talán neki fájt a legjobban, mikor kiléptem az ehhez kapcsolódó csoportokból.

A gitárt meg se néztem ,mikor kibontva a dobozt megláttam a tokot. Túl fájdalmas volt, de most még is. A hátamra kaptam a hangszert, majd intettem a felpattanni készülő farkasnak, hogy maradjon.

-Most kicsit egyedül szeretnék lenni. Csak annyira figyelj, hogy ha démon van akkor jelezz.

Magam sem tudtam merre megyek. Valahonnan a régből egy emlékem volt a tengerpartra vezető kis ösvényekről. Akkor még minden olyan csodás volt. Apa és anya együtt voltak, míg Sarah folyton bele vitt a rosszba. Ő mutatta meg nekem azt a ki kiszögelést ami közvetlenül a tenger felett volt ugyan, de a vízpermet maximum csak viharban érhetett fel oda.

Míg csendben kivettem a  gitárt a tokból, majdnem elfogott a sírhatnék. A hangszer maga fekete volt. A hátoldalán fehérrel festett démon szárnypár felette egy szintén fehér glória volt.  Nem tudtam honnan sikerült előkerítenie a keresztanyámnak ezt a gitárt, de abban biztos voltam, hogy ez pontosan az amin a bandában játszottam tizenhárom évesen. Hogy honnan tudom ezt? Én terveztem akkor a csapat logóját, de csak egyedül a gitáromra került rá végül a jel.

Leültem az egyik kisebb sziklára, majd felhangoltam a hangszert. Az rögtön feltűnt, hogy keresztanyám kicseréltette a húrjait. Ám minden más maradt rajta az eredeti. A nyelére aranyszínű festékkel annak idején ráírtam a banda nevét. Ez most jócskán megkopottan, de még ott volt rajta.

Néhány bemelegítő játék után, csak játszottam. Gondolataim folyamatosan cikáztak, aminek következtében rendszeresen begörcsölt a kezem. Hát igen nagyon régen játszottam már a gitáron, de ezt soha nem lehet elfelejteni.

A jelennek kellett volna élnem,d e folyton folyvást összekeveredtek a gondolataim. Azonban mindig rá kellett jönnöm, hogy farkasomnak igaza van. Tetszik a rosszfiú Carlos. Lehet már korábban is feltünt volna, ha nem akarok elzárkózni annyira a világtól. Nem is értettem magam, miért nem akarok a jelennek élni igazán.

A múltam és az, hogy Elementál vagyok meggátolt abban, hogy tisztán lássak. Abban biztos voltam, hogy a srácban két személyiség van, ráadásul mind a kettő vadul küzd a másik ellen.

Egyik fele, tüskés, mint egy sünt. Bunkó, nagyképű és elkeseredett. A másik szintén kétségbe van esve, de az a vidámabb és kedvesebb Carlos, mint akit a nyilvánosság látott valaha is. Néha mikor össze futottunk a parkban, akkor teljesen más oldalát mutatta mindig.

Nem is tudtam melyik az amelyik jobban vonz, de nem volt időm megválaszolni a kérdést. A hátam mögött egy ág megreccsent, mire azonnal elnémítottam a gitárt.

- Bocs nem akartalak félbeszakítani…

Carlos néhány lépésnyire állt tőlem az ösvényen. Most nem jött közelebb, csak állt és nézett. Fejével a gitár felé bökött jelezve, hogy játsszak még. Még egy dalt eljátszottam, majd elraktam a gitárt. A fiú odajött mellém, majd leült a földre.

-A rózsa dala igazam van?

Csak bólintottam. A gondolataim továbbra is kavarogtak, csak így néhány perc múlva fogtam fel, hogy mit mondott.

-Honan ismered?

-Egy iskoláknak megrendezett tehetségkutatón hallottam. Annak az eseménynek megvan a teljeses CD-re kiírt változata. Tehetséges csapat volt akik ezt játszották,csak eltúrták mikor hagyták kilépni a banda vezető egyéniségét. Hamar lecsúsztak a topplistákról.

-Ebben egyet értünk, de maguknak keresték a bajt-vontam meg a vállam.

-Kár étük. A kiscsaj szerintem nem volt több tizenkettőnél, de olyan hangja volt és úgy játszott a gitárján, hogy azt mindenki megirigyelte… Nem is emlékszem már a nevükre…

-Démonbörbe bújt Angyalok-morogtam az orrom elé.

-Te is hallottad őket játszani?

-Igen… Ja az énekes és dalszerző tizennégy volt, nem tizenkettő.

Elfordítottam a fejem és a mellettem lévő sziklát vizslattam. Keserű téma az egyszer biztos. Carlos percegik hallgatott, majd hallottam a hangján, hogy elmereng valamin mikor megszólalt.

-Jó lenne egyszer újra hallani a hangját a lánynak. Sokat tanulhattam volna tőle, de nem sokkal azután, hogy megnyerték a versenyt ott hagyta a csapatát…

-Ja persze mert önszántából tette-szűrtem a  fogam között.- Kár, hogy elfelejtkeztek arról, hogy mit jelent a csapat munka. Ez meg is látszott az első komoly koncertjükkor. AZ a fruska aki az ének lett haza vágta a teljes csapatott. Amúgy nem nagy szám szerintem a lány hangja-mondtam lévén, hogy rólam volt szó.

-Csak úgy beszél belőled a keserűség.

Nem feleltem neki. Helyette kinyújtottam a lábam és megtámaszkodtam a karjaimon. Egészen kellemes szellő lengette a hajam, amit Carlos megint elkapott, csak úgy mint előző nap.

-Nem tudok kiigazodni rajtad. Látszik, hogy szeretnél barátokat, de csendben meghúzódsz. Ugyan akkor ha kell ki állsz magadért és az osztályért. Miért nem hagytad, hogy pénteken elmenjek a teremből?

-Mert elég volt egyszer átélnem a pofára ejtést.

-Kifejtenéd?

-Nyolcadikos ballagó bálon mi nyitottuk volna az osztályunk táncát- mondtam hosszas hallgatás után.

Carlos némán figyelt, nem szólt közbe. Én meg magam sem tudom miért elmondtam neki ami csak a keresztanyámat érdekelte eddig.

-Abban az időben rengeteg mindent csináltam egyszerre. Verseny táncoltam, gitároztam és énekeltem. AZ osztályom legjobb atlétája voltam és mondjuk, úgy hogy a legjobb tanulója is. Mindenben a maximumot nyújtottam, bár ez most is meg van. –Majdnem kibőgtem neki, hogy a démonvadászatot éppen annyira maximalistaként csinálom, mint annak idején a hobbijaimat, de időben vissza fogtam magam.- Volt egy srác. Mindenki rajongott érte, így nem is értettem miért engem kért meg társának a bálra. Eleinte csak a próbákon találkoztunk, majd elkezdtünk randizni. Azt hittem fontos vagyok neki. Végül a bálon pofoncsapásként ért a felismerés,de nem csak engem. A mindig segítőkész, és szorgalmas srác egy álnok kígyó volt. Az osztályfőnökünk hívta fel nem sokkal a kezdés előtt, hogy hol van. Ő röhögve közölte, hogy a ballagásra vissza jön ,d e magasról tesz a bálra, mert éppen utazik a családjával, és arra pakol. Egész bálon az egyik vendégeknek fenntartott helyen ültem és senki nem jött oda hozzám, hogy megkérdezze hogy bírom. Eleinte nem is zavart, de mikor azt hallottam, hogy én dobtam a srácot és emiatt nem jött el a bálra összetörtem. Én lettem a fekete bárány, aki nem elég, hogy nem kívánatos személy még stréber is.  Azóta inkább nem keresem a társaságot, de ha kell kiállok magamért. Nem vagyok kis virágszál.

Carlos egész végig némán hallgatott, majd olyasmit mondott ami meglepett.

-Régen én is verseny táncoltam. Keringő és tangó volt a kedvencem.

-Te táncoltál?

-Igen. Apán mondta, hogy tanuljak meg táncolni, mert ha elit társaságba megyünk nem árt ha megy az ilyesmi.

-Nehéz elhinni rólad.

-Pedig tudod, mennyire jó ha csajozni akar az ember?

-Hülye.

Magam sem értettem miért kontráztam azonnal vissza az ugratásán. Az pedig még jobban meglepett, hogy nem húztam el a kezem, mikor rátette az övét az enyémre.

-Adsz még egy esélyt az ellenkező liga egyik harcosának?-kérdezte csendesen.

-Nem ismerlek még eléggé, hogy biztosat mondjak… A seb túl régi és túl keserű ahhoz, hogy dönthessek.

-Akkor megpróbálom megédesíteni…

A fiú lassan közelebb hajolt. Megpróbáltam picit hátrább húzódni, de a tekintete nem engedett.  Utólag csak a hormonjaimat hibáztattam azért, mert hagytam annyira közel hajolni, hogy a lehelete az arcom csiklandozta.

-Ebből baj lesz-súgtam magamnak.

-Nem vagyok annyira felelőtlen-válaszolta.

Nem volt időm elmagyarázni, hogy az a kijelentés magamnak szólt. Ajkai puhán érték az enyémet, mire eleinte megdöbbenve ültem, majd lehunytam a szemem. Viszonoztam a csókot, bár akkor még magam sem tudtam miért adtam, be ennyire könnyen a derekam.

Igen hatalmas bajba fogok emiatt még keveredni egyszer. Bár nem csinált semmi illetlent, még is kicsordult egy könnycsepp mikor óvatosan a tenyerébe fogta az arcom.

Az eszem ott abban a pillanatban kikapcsolt. Helyette hallottam a zuborgó vért  a fülemben, de nem szakítottam meg a csókot, hiába mondta volna azt a józanész, hogy ez túl gyors. A józan ész kikapcsolt, magára hagyva szárnyaló pulzusommal, és a lehetséges baj forrásával.